Szabad - e szeretni ősi múltunkat ?

 Dr. Bakay Kornél : 

Szabad-e szeretni ősi múltunkat?

Őstörténetünk kritikai kérdései

Közhellyé koptatott régi mondás: a történelem az élet tanítómestere. 

A történelem tulajdonképpen a múlt ismerete, a múltról alkotott fogalmaink összessége. A múlt idő az iménti perctől terjed évtízezredekkel ezelőttig. Mi maradt belőle? Miből ismerhetjük meg? A história forrásai: az írott kútfők, a tárgyi emlékek, szellemi örökségünk, mítoszok, legendák, mesék, dalok, táncok, a Teremtő Egyistenhit, ünnepeink, kultuszaink, művészetünk és a bennünk és általunk éltetett és fenntartott két főforrás, nyelvünk és fajtajellegünk.

Sok évszázadon keresztül tudta a magyar, hogy kicsoda! Nem volt ellentmondás a nemzeti hagyományok és a történetírás között.

Miért szükségszerű, hogy ilyen kérdést feltegyünk: szabad-e szeretni a múltunkat? Hát van valaki a mai kis Magyarországon vagy a Kárpát-medencében, aki erre a kérdésre nemlegesen felelne? Döbbenjünk meg valamennyien: igen, van ! 

S nemcsak a Kossuth-díjjal nemrégiben kitüntetett állítólagos magyar költő, aki így versel:

Európába keveredtek, 

Emberekké nem vedlettek. 

Ázsiai majmok ők még, 

Zsivány Trianon-védők. 

Gyűlölik a szomszédaikat, 

Megölnék mindannyiukat. 

Irigyek a földjeikre,

Átok kísérje őket örökre!

De még a JELKÉP című lapban is megjelenhet ilyen vers:

Ott! Ott! Szalad a szarvas,

Agancsai között viszi a Napot,

Huj, huj!

Mögötte az üldözők hajszája robog.

Hajrá! Nyíl szisszen, összeesik.

Elérik, elvágják a torkát,

Megnyúzzák, kibelezik, sütik a húsát tűzön, A hunori-magyar hordák.

S a „sz..ból jött mélymagyarokkal” (Spiró György és társai kifejezései) szemben ott vannak sokan a félrevezetettek, a nemzetüktől elidegenítettek, akik szerint nem kell magyarkodni, akik szerint mindegy, hogy kik vagyunk, csak jól éljünk.

Egy jó héttel ezelőtt látogatást tett Kőszegen a Vas megyei Adóhivatal kiránduló csoportja, akiknek felemlítettem két dátumot: 1328. június 3, amikor Kőszeg szabad királyi város lett, és 1920. június 4 − örök magyar gyászunk emléknapja. Felvázoltam országunk feldarabolásának rövid történetét. S akkor egyetemi végzettségű, 30-40 évesek azt mondták: csak azt kaptuk, amit megérdemeltünk! 

Aki szelet vet, vihart arat. 

S nyomban eszembe jutott Wilson: „A magyar népet fizikailag meg kell semmisíteni.” Montefiore Mózes 1860-ban mondta: magyar nép nincs! 

1920. május 1-én Wilson, az USA elnöke kijelentette: „Magyarország esetében az ezeréves birtoklás nem lehet jogcím, ha a birtoklás jogtalan volt.”

Jogtalanul élünk tehát a Kárpát-medencében évezred óta? Jogtalanul bitorolja a magyar nép Európa szívét, az Isten által is egységnek teremtett Kárpát-medencét? Az 1100 év nem jogcím, nem alap? És a még ennél is több idő micsoda? Ha a magyarságnak vértestvére volt az avar, a világverő Atilla király hun népe, akkor már közel kétezer év néz le ránk a Kárpátok bérceiről.

De ez aztán már végképp elfogadhatatlan! A magyarság mindig idegen test volt Európában, mert mi kelet népe voltunk és vagyunk, közvetítők a kincses kelet és a nyugat között. Kiválasztott nép, küldetéstudattal. Ne féljünk a megbélyegzéstől, a kicsúfolás- tól. Csak az erő tarthat és menthet meg minket. A IX. századtól a XVI. század derekáig a tényleges katonai és gazdasági erő, utána a belső, lelki erő. 

Pusztulni, elsatnyulni valójában akkor kezdtünk, amikor ránk hozták a modern szabadelvű demokráciát, a ki- egyezésnek nevezett paktummal. Magyarország elpusztítása valójában ekkor kezdődött meg.

S lehet-e véletlen hogy valójában ekkor szökken szárba a száz évvel korábban el- ültetett mag a magyar őstörténetet illetően? Amit ezer éven át tudtunk, vallottunk és hittünk, igaztalannak, hamisnak, tudománytalannak lett bélyegezve.

Hogy lehet ilyesmit megtenni a históriában, a történelemben?

Mára oda jutottunk, hogy aki nem vallja a hivatalos akadémiai álláspontot az őstörténetünket illetően, azt dilettánsnak, eszementnek vagy legjobb esetben szenilisnek nevezik. Közismert, hogy ma csak a finnugor származás-elmélet az egyedül „tudományos” és elfogadott.

De mondja-e bármilyen írott forrás azt, hogy a magyarok a vogulok, az osztjákok, a komik, marik, udmurtok, a mordvinok, a finnek, az észtek rokonai? Nem mondja egyetlen egy sem! Sem hazai, sem külföldi forrás.

Előkerült-e a Kárpát-medencében egyetlen olyan tárgy is, amely kétségtelenül édestestvére a rénszarvastenyésztő tajgai obi ugoroknak, vagy a volgai permi finneknek, vagy a balti finneknek? Nem, egyáltalán nem.

Embertani fajtajellegünk megegyezik-e velük? Nem, még a mai antropológiai je- gyeink is merőben mások! 46,5 % turanid-középázsiai és csak 4,6 % kelet-balti.

Mit mondanak az írott források? Azt, hogy Nagy Szkítiából jöttünk, amely bizony nem a szibériai tajgában vagy az urali Káma, Volga-vidéki erdős sztyeppén volt, hanem Közép-Ázsiában. Ezt mondja Anonymus, ezt mondja Kézai Simon, ezt a Képes Kró- nika, s ezt mondják a külföldiek is. A történettudomány hangadói azonban nem ismernek lehetetlent, ha hiteltelenné kell tenni a krónikáinkat. Nemzeti krónikáinkat mintegy kiegészíti az a török nyelvű krónika (Tarihi Ungurusz vagy Üngürüsz), amelyet 140 évvel ezelőtt hozott haza Vámbéry Ármin, ám a német Budenz „oly kiválóan jegelte” az MTA irattárában, hogy 1982-ig emberfia el nem olvashatta. A Prágában élő kiváló tudós, Blaskovics József professzor úr végre 1982-ben lefordította és közzé tette a Magyar Hírmondó sorozatban (Magvető Kiadó), majd javított (teljes) kiadásban napvilágot látott másodjára is Léván, 1996-ban. Az MTA tagja, Hazai György ezt követően adta ki ugyanezt a művet, amely köztudottan Székesfehérvárhoz kötődik, mivel maga a szerző Mahmúd Terdzsümán írja, hogy itt Usztulni Belgirad-ban került a kezébe egy régi latin nyelvű krónika, s ezt ő lefordította.

Mit tesz Hazai György akadémikus úr? Először is közli: „Blaskovics József figyelmen kívül hagyta a tudományos publikációs gyakorlat egyetemes normáit!” Hogyan követte el Blaskovics professzor, − aki legalább oly kiválóan felkészült tudós, mint a rágalmazója − ezt a goromba hibát? Úgy, hogy Blaskovics József hitelt adott a szerzőnek! Márpedig ha egy krónikás a magyarokról kedvezően szól, az nem lehet hiteles! Így azután Hazai György nyomban „kimutatja”, hogy Mahmúd Terdzsümán valójában Sebold von Pibrach zsidó ember volt Bécsből, és csak kitalálta – magyarán hazudott – hogy régi krónikát talált Székesfehérvárott, 1543-ban. „Ez csupán szerzői szüleménye volt” és magyarul is csak valamicskét tudott, noha számos magyar szót pontosan használ! Így tehát az égvilágon semmi alapja sincs a hun-magyar rokonság hangoztatásának, mese az csak éppen úgy, mint a magyar krónikások meséi. Hazait még az sem gondolkodtatja el, hogy a bécsi Sebold Pibrach miért lelkendezik oly mértéktelenül Bécs várható török kézre kerülésének?

Terdzsümán Mahmúd: Tarihi Ungurus: „...felkerekedtek, hogy visszafoglalják azt az országot, melyet őseik karddal megszereztek, s azután azt tőlük az ellenségeik elvették... Így az országot elvesztettük...Azokra a tartományokra nekünk van jogunk, és most elindulunk, hogy azokat az országokat visszaköveteljük...Őseink és mi is annak a vidéknek az elnyeréséért a világ haragját vállaltuk magunkra!”

Ez az ország a mi örökségünk.

Antonio Bonfini: „A magyarok Szkítia belsejéből származnak, akik, nem tagadhatják, hogy ők a legszkítább szkíták, hiszen az ő nyelvüket beszélik...Magyarországot a hunok teremtették, akiknek a nyelve szkíta lévén alapjaiban különbözik az összes szomszédétól...” „Sokan nem tudják a szkíták történetét gyűlölség nélkül olvasni. Az avarok hunok voltak. A hunok, akiket magyaroknak neveztek, 744-ben visszatértek Pannóniába.”

E két szerző, akik mégis csak félezer évvel közelebb voltak az eseményekhez, mint mi! – nem úgy írtak a magyarokról, mint a nyugatiak általában – hogy ti. a magyar valamennyi nép közül a legrettenetesebb, vad és kegyetlen, embervért iszik, s az irgalmas Isten valóságos csodája, hogy ennek a hordának megengedte a gyönyörű Kárpát-medence birtokba vételét. Világos dolog, mindez csak mese lehet. A száraz valóság, a szigorúan tudományos tény azonban az − mondják a „mérvadó hivatalos tudósok” − hogy a magyarok évtízezredeken át együtt éltek a primitív halászó-vadászó-gyűjtögető ún.

finnugor népekkel, akiktől csak a Kr. sz. előtti V. század körül „szakadtak el”. Lassan délebbre „sodródtak”, jóllehet saját nevük még nem volt, a magyar csak a IX. századtól jelenik meg, s ekkor is „ember-embert”(?!) jelent (újabban mancsa + erek), így szó sem lehet arról, hogy a korábbi népnevek, mint a szkíta, a szabír, az avar, a hun, az ungri-ug- ri, a hungar, a turk, ne adj Isten a párthus, a mi őseinkre vonatkozhatott volna. De minek alapján állítják mindezt? Nincs hiteles forrás, amely ezt megalapozná.

Marad tehát a nyelv, amely valóban nagyon fontos, mondhatnám szent forrásunk. A nyelvcsalád-elmélet (William Jones, Friedrich Schlegel, Franz Bopp, Paul Grimm) hozta létre a finnugrizmust, pedig alig több mint 600 szóegyezés van az un. rokon nyelvekben. Vizsgáljuk meg például a Czuczor-Fogarasi szótárt! A feltételezett ősi „alapnyelv” nem létezett, hasonlóképpen a kiválás elmélet sem megalapozott.

De miért tudománytalan másfajta megközelítés? Mára a nyelvcsalád-elmélet megdőlt, az un. alapnyelvek feltevése idejét múlta. Ősnyelv a miénk! És nem csak ez az egy dogma dőlt meg! Recseg-ropog az állványzat a többi alatt is. Melyek ezek?

A genetikai vizsgálatok egyre gyarapodó eredményei talán a legfontosabbak, bár az elégséges minimumot sem értük még el. Az azonban bizonyossá vált, hogy a morfológiai antropológia eddigi értékelései megalapozottak: a magyarság europid népesség volt és maradt. Egy részük keletről érkezett ide a IX. században, egy részük azonban már évszázadok óta itt élt.

(Elhangzott Miskolcon, 1998-ban.)