VG/A székely rovásírás eredete 2.

 VARGA GÉZA

A székely rovásírás eredete

- folyt . - 

S itt felmerül a kérdés, hogy hol alakulhatott ki a székely rovásírás. ...a 

Kár­pát-medencei haza területén is elképzelhetjük. ... nem szabad megfeledkeznünk a latin írásbeliség egyre erősödő befolyásáról sem, mely egyre kurzívabbá változtat­ta a betűk formáit,7 s a magánhangzókat is kezdték kiírni hatására." (1974/168- 176).

Amennyiben Vásáry István megfogalmazásából levonjuk a nagy turkológus előd iránti kötelező tiszteletadást, akkor gondolatmenetéből csak az tűnik bizo­nyosnak, hogy az ismert török írásokból a székely írás nem vezethető le. A szerző csupán bízik abban, hogy a meg sem nevezett periférikus török, vagy török gyanús (kazár?) írások jeleinek elemzésével esetleg közelebb juthatunk a székely írás eredetéhez. Ez azonban nem tűnik többnek jámbor óhajnál, mert nincs semmi, ami ilyen reményekre komoly okot adna.Vásáry István egyik mondatában ismeretlen periférikus török rovásrendszert te­kint a magyar rovásírás közvetlen átadójának, a másikban pedig a székely írás ön­álló alkotás voltát emeli ki. 

A figyelmes olvasónak lehetőséget ad a két ellenté­tesnek tűnő származtatási elképzelés közötti választásra, vagy a török hatás elhanyagolhatóként való értékelésére. Bár a szerző egyik megoldást sem támasztja alá súlyos érvekkel, a kérdés óvatos felvetése is figyelmet érdemel.Az, hogy a szláv írás tudós alkotás, a források alapján bizonyosnak látszik. Ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy a székely írás sem lehet „szerves fejlődés eredménye”. Vásáry Istvánnak az az állítása, hogy a székely írást - a szlávhoz hasonlóan - egy vagy több tudós ember állította össze, minden alapot nélkülöz. Az ellenkezőjét azonban - mint látni fogjuk - a székely jelek antik típusú rendszert alkotó nyelvi és mitológiai összefüggései igazolják.

Püspöki Nagy Péter 1977-ben értékeli elődei munkásságát: „A rovásírással foglalkozó irodalmunkról bátran elmondhatjuk, hogy már egy kisebb könyvtárat is megtölthetne, a szerzők mégsem jutottak el annak felismeréséig, hogy egy írásrendszerrel foglalkozó műnek az általános írástan és írástörténet tételeinek leg­alábbis kielégítő ismeretében kell létrejönnie. Ha ... vizsgálódásainkat csak a tudományosság igényével készült tanulmányokra, vagy a meglévő egy-két kötetre összpontosítjuk, sem vigasztalódhatunk. Még ezek a válogatott művek is csupán szerzőik nagyfokú tájékozatlanságára vetnek fényt az írástan (az általános íráselmélet és írástörténet) területén. ...

Az ótürk írás és a magyar írás egymáshoz kapcsolásának hívei a 32 jelet tartalmazó magyar írásban a leghatártalanabb szabadosság mellett is csupán 15- 16 jelet tudtak úgy ahogy összekapcsolni. Tényleges alaki és hangtani azonosság azonban csak öt betűjel - az „e", „j”, „n", „s”, és „sz” - esetében áll fenn. A magyar nemzeti írás esetében tehát... olyan írásrendszerrel van dolgunk, melynek 24-27 betűjele önálló alkotás, melyet a betűket alkotó elemei és más írástani sajátságai a mediterránum lineáris íráskultúrájának kapitális ágához kapcsolnak.”

Lényeges eltéréseket említ a magyar és türk írás rendszere között. Hivatkozik a korai szövegemlékekben meglévő ligatúrákra és névmonogramokra, amely jelen­ségek alsó határát Nagy Károly koráig vetíti vissza. (A székely ligatúrák azonban - mint látni fogjuk - nem a frank idők latin íráshasználatának hatására keletkeztek, hanem egy jóval korábbi keleti hagyomány örökösei - VG). 

Végül leszögezi: a magyar írás egy népvándorlás kori (a Cirill, azaz Konstantin által 872-ben Velencében emlegetett avar) írás utóda, amelyet már Nagy Károly és később Mátyás király korában is használtak - „tehát nagyon valószínűen csak má­sodlagos magyar írás”.

Forrai Sándor 1983-ban, megjelent kötetében kifejti, hogy rovásírásunknak „szinte valamennyi rovásírással (lineáris írással - VG) kapcsolata van”. Feltétele­zi, hogy a magyarok (akiket Halikova és Djakonov nyomán a Kaukázus déli területeiről származtatott szabírokkal azonosít) a türköknél és a szogdoknál hamarabb, feltehetően már a IV. század előtt ismerhették meg a rovásírást és eljuthattak Fö­nícia területére is (Forrai/1983/13). Az 1994-ben bővebb változatban megjelent munkája szerint „a magyar rovásírás eredete és kapcsolatai időben sokkal mélyebbre nyúlnak, térben sokkal nagyobb területre terjednek ki, mint gondolhat­tuk volna” s „egy közös forrásra vezethető vissza”. 

A Nemetz Tiborral közösen végzett matematikai ellenőrzésünkre hivatkozva elveti a sorozatos véletlen egye­zések lehetőségét (Forrai/1994/108-109, Varga/1993/202).Ferenczi Géza és István 1979-ben írt tanulmánya szerint „A magyar rovásírás 37 jele8 közül 21 kétségtelenül az ótörök, 3 a közép-görög, 3 pedig a glagolita betűsorból kölcsönzött. ”

Ferenczi Géza 1997-ben már így írt korábbi munkájukról: „Ebben tudásunk akkori szintjén foglalkoztunk a rovásírás eredetével. ... Egyelőre lehetetlen nyomon követnünk az ismeretlen „első’ rovásábécé megjelentétől a mai napig végbement fejlődést”

A Forrai és Csallány munkáiról általa adott meggondolt és helyenként indokolt értékelés róla is elmondható: Sajnálatos, hogy a neves szerző valóban rendkívül fáradságos munkája eredményének csupán egy részét tehetjük maradéktalanul ma­gunkévá. Igazán kár, hogy a különben kitartó s igen tiszteletreméltó meg tudatos tevékenységének termését csak bizalmatlansággal kezelhetjük és csakis kellő óva­tossággal nyúlhatunk hozzá.

Ferenczi Géza idézett mondataiból ugyanis aligha vonhatunk le több hasznos tapasztalatot annál, mint hogy „tudós” szerzőink eredetre vonatkozó következteté­seinek az ellenkezője azért igaz lehet: a „kétségtelenül” kétséges, a „lehetetlen” pedig lehetséges (vő: Ferenczi/1979/12 és Ferenczi/1997/5,34!).

Vékony Gábor 1987-ben kizárja a türk és a székely írás közvetlen kapcsolatát. Azt feltételezi, hogy a szogd mintakép alapján megalkotott türk írás a kazáriai, meg a párthus kötődésű nagyszentmiklósi íráson keresztül kapcsolódik a székely írásrendszerhez. A párthus és a szogd rendszert egyaránt az arameusra vezeti vissza. Bizonyítékokkal azonban nem szolgál, vagy azokból nem rekonstruálható a fenti gondolatmenete; inkább csak az világos, hogy néhány szokásosan módszerte­len formai jelhasonlításra épít.

A nyilvánvaló lehetetlensége miatt meg sem próbálkozik ősi szójeleinknek, például az „us”-nak, vagy a „tprus”-nak (amely utóbbit 1998-ban, a Nap Fiai ala­pítvány által szervezett írástörténeti előadássorozat keretében tartott előadásán a latin temporus „idő” szó jeleként határozott meg) a közhit szerint csak betűket (valójában szótagjeleket) tartalmazó arameusból való levezetésével. Szójeleink eredetéről inkább szót sem ejt.Fontos, új szempontot vet fel, amikor a nikolsburgi ábécé sorrendjét a Középső és Belső -Ázsiába is megjelenő kazár íráséhoz hasonlítja. Álláspontja szerint a kazár jelsor végső forrása nem a hagyományos (pl. héber) arameus ábécé, hanem az arameus egy – közelebbről azonban meg nem határozott – változata. Az általa hivatkozott kazár  jelsorból azonban csak a jelsorok rokonsága állapítható meg – a nagyobb számú és egyes esetekben jelentős eltéréseket mutató nikolsburgi székely  jelsor nem vezethető le . (19. ábra ) 

Azaz vékony Gábor felismerhette a székely betű sorrendnek az arameusból való levezetése előtt tornyosuló áthidalhatatlan nehézségeket. Ezeket aztán a magyar nyelvtudományban szokásos módon: egy megfelelőbb ősforrás feltételezésével próbálta meg kiküszöbölni.Nyelvészeink ezzel a módszerrel mint egy féltucatnyi sohasem létezett, csuvas jellegű nyelvet „találtak már fel”, hogy a köztörökből le nem vezethető, a csuvasból pedig hiányzó szavaink némelyikét mégis egy török nyelvből származtathassák. 

Vékony Gábor feltételezése - hogy az arameusnak volt egy olyan változata, amelyből a székely írás sorrendje levezethető - nélkülözi az alátámasztást.Leszámol egyes jelek glagolita eredeztetésével: „Tudjuk, hogy Konstantinos, a glagolica megalkotója 861-ben Kazáriában járt. Ez után az útja után alkotta meg az első szláv írást, a glagolicát. Valószínűtlen, hogy Konstantinos ne látott volna Kazáriában rovásírást, amikor különben is tudjuk az életrajzából, hogy élénken ér­deklődött mindenfajta írásos emlék után." Feltételezi ugyanakkor az erdélyi romá­noktól (vlahoktól) használt cirill írás „a”, „ f “ és „l “  jeleinek székely írásba kerülé­sét - éppen akkortájt, amikor Kézai a blakok jeleinek székely használatát említi krónikájában. Ez azonban aligha több szellemes találgatásnál (a kérdés lehetséges feloldását lásd a 60. oldalon!).

Sándor Klára Róna-Tas András hatására kezdett foglalkozni a székely írás eredetének kérdésével (Sándor/1992/79). Mint írja: „célom az volt, hogy összefoglaljam, milyen feladatokat kell elvégeznünk, mielőtt azt az ábécét kezdjük keresni, amely alapja lehetett a székely rovásírás legkorábbi változatának ...a manapság újra egyre nagyobb számban feltűnő dilettáns elméleteket (sumer, japán, etruszk stb. kapcsolatok) nem vettem figyelembe”.

Azaz a székely írást - bár erre utaló adat, Kézai (blakokat említő) talányos mondatán kívül nincs - átvételnek tekinti, s az önálló fejlődés lehetőségét felvetésre méltónak sem tartja. Nem is gondol arra, hogy a székely írás szótag- és szójeleket is tartalmaz, amelyeket nem vehettünk át (és nem fejleszthettünk ki) egyetlen idegen „ábécéből” sem.

E tanulmányban csak a székely rovásírás neve jelenik meg, az írás egyéniségé­ről a szerző nem vesz tudomást - ezért írása aligha tekinthető többnek értéktelen találgatások halmazánál. Például: ha az írás átadására a honfoglalás előtt került sor, akkor „még nem lehettek benne a glagolita és cirill eredetű jelek ...az írást átadó nép nyelve lehetett nem török és török”. Atanulmányból világosan kiderül, hogy az akadémikus ihletettségű kutatás a székely írás előképét nem tudja megnevezni; egyes szerzők „tudományos” tevé­kenysége pedig alig több indokolhatatlan tilalmak felállításánál és a „dilettáns” jelző osztogatásánál.

Róna-Tas András, aki 1992-ben még „A magyar írásbeliség török eredetéhez” címmel írt tanulmányt ír és betű szavaink etimológiájáról (Sándor/1992/9), 1996- ban már úgy tudja: „Mindeddig tisztázatlan az írás eredete. Magából az írásból csak annyi állapítható meg, hogy a betűalakokat nagymértékben befolyásolta az, hogy a betűket rótták, hogy az írás jobbról balfelé haladt,9 hogy a magánhangzó­kat csak ritkán írták ki, s leginkább akkor, ha azok hosszú magánhangzót jelöltek.

Ez a sémi íráscsaláddal való kapcsolatra mutat. Ugyanakkor az írásban több betű- kapcsolás, illetve rövidítés van, ami a középkori latin betűs írásnak sajátja, ezért bizonyos, hogy a székely rovásírás a latin írás hatása alatt fejlődött vagy fejlődött tovább. ...A keleti türk rovásírással kifogástalanul csak két igen egyszerű betű (az sz és az n) egyeztethető. Négy betűje (a, e, o,f) biztosan,10két betűje valószínűleg (h, l) szláv közvetítéssel a görög ábécére vezethető vissza.” (Róna-Tas 1996/338).

Azaz a türk íráscsalád helyett egyes szerzőknél ma már a sémi íráscsaláddal való rokonítás került napirendre, azonban továbbra sem határozzák meg egyik ismert írást sem forrásként és - megfelelő elvek és adatok híján - a tudományos igényű bizonyításra sem tesznek kísérletet. A székely írás egyes jellemzői valóban a sémi íráscsaládra vagy elődjére mutatnak, míg más jellemzői a türk íráscsaládra, a továbbiak pedig az egyiptomi, kínai, sumer stb. írásrendszerekre. Ha Róna-Tas András ezek közül egy-két kiragadott jellemzőt túlhangsúlyoz és félreértelmez, míg másokat említés nélkül hagy - akkor az nem a székely írás eredetének, hanem csupán a szerző szándékainak megismerését segíti elő.

Ami pedig a középkori latinbetűs betűkapcsolások székelyre gyakorolt hatását illeti, a székely betűk egyúttal hieroglifák is - ezért nem a betűkapcsolások, hanem a jelkapcsolások eredetét kell keresnünk. Ez pedig a kínaiak írására jellemző, akik - az egyszerű képekkel visszaadhatatlan fogalmak jelölésére - egy sajátos montázs­ technikát alakítottak ki (például a „fül” és a „kapu” jele együttesen „valaminek a meghallását” jelenti). E sajátos jelkombinációknak köszönhetően a kínai írásnak ma mintegy 56 000 jele van, holott a korai szó- szótagírásoknak elég volt 700 - 2500 jel is. Mivel a székely írás elődjét használták a hunok és az avarok is (22., 25. ábra) s a székely és kínai írás között kétségtelen kapcsolatok mutathatók ki , ezért nem lehet elvetni a hun, avar és székely ligatúrák és a kínai montázstechnika kapcsolatának lehetőségét. A jelkapcsolásokra, és a jelekből alkotott képekre elegendő keleti (vagy keleti eredetű magyar) példa van ahhoz, hogy a „latin hatás” helyett a sztyeppén széles körben elterjedt, jóval korábbi szokásról beszéljünk . 

A Róna-Tas András által feltételezett, de nem bizonyított „latin hatás” csupán egy használhatónak vélt, de erőtlen eszköz arra, hogy a székely írásnak az arameusból le nem vezethető sajátosságait megpróbálják magyarázni.

A fenti két évszám között jelent meg Simon Péter „A székely írás eredetéről” írt tanulmánya. Ebben a jelformák hasonlítgatására szorítkozó írásrendszer-egyez­tetési elképzeléseket értékeli: „Két vagy több írás közös jeleinek a száma kétségte­lenül közelebbi, vagy távolabbi rokonságuk bizonyítéka; ám csak egy bizonyíték a lehetséges többi mellett, és a rokonság nem feltétlenül azonos azzal, hogy egyik írás a másikból származott. írások elemzésekor, összehasonlításakor elengedhetet­len annak a vizsgálata is, hogy azok, rendszerüket tekintve, az írásfejlődés mely irányát képviselik ... Ehhez pedig rendszerbeli sajátosságaikat is tisztázni kell.”

Majd megállapítja: az ótürk írások a betűírások és a szótagírások között helyez­ kednek el. Alapvetően más rendszerűek, mint akár a székely, akár a pehlevi (arámi-szogd) és a többi sémi eredetű betűírás. Kizárt dolog, hogy a bonyolult türk szótagírás betűírásból alakuljon ki, ráadásul egy olyan korban, amikor a betűírások már régen elterjedtek . 

Az északi sémita írásokkal egyeztethetetlen székely jelek tatárlaki, egyiptomi, krétai, ciprusi, hettita, föníciai, dél sémita, görög, etruszk, ibériai, germán stb. pár­ huzamainak vizsgálata alapján valószínűsíti, hogy a székely írás nem tartozik a sé­mi írások családjába, hanem közvetlenül a Mediterráneum keleti felében használt hieroglif írásokból alakult ki a Fekete-tengertől és a Kaukázustól délre, a Damasz­kusz és Babilon vonaltól pedig északra, a Kr. e. II. évezred első felében (Simon 1993/42-51).

————————————

7 A rovásbetűk nem a latin írás hatására, hanem a rovástechnológia felhagyása és a tintával papírra írás szokásának terjedése (tehát az íráshordozó változása) miatt lettek egyre kurzívabbak.

8 A magyar „írástudomány” mindmáig nem tudta összegezni, hogy hány jele is van a székely rovás­írásnak, mert - bár megemlítik - a rokonítások alapjául szolgáló jelszámba rendszerint nem számítják bele a szótag- és szójeleket. Ez a hibás beidegződés aztán az eredeztetési elképzelésekre is hatással van, amelyekből szintén rendszeresen kifelejtik szójeleink és szótagjeleink párhuzamainak meg­ keresését.

 9 Ez csak általában - a fennmaradt csekély számú és kései írásemlék zömére - igaz; de korántsem fo­galmazható meg ilyen kategorikusan, mintegy szabállyá emelve, mert az évezredekkel korábbi írástechnológiák teljesen más sorvezetést is kikényszeríthettek. A sorvezetés a székely írás története során akár többször is megváltozhatott. Ezzel összhangban Szamosközy István is fentről lefelé haladó írásírányról tájékoztat, amit Róna-Tas András említés nélkül hagy.

10 A glagolita írást 861-ben megalkotó Konstantin legendájában hivatkozik a magyarok és az avarok korábbi írásbeliségére. A székely írásból tehát kerülhetett néhány betű a szlávok írásába, fordítva azonban aligha. Erre az ismert adatra egyedül Püspöki Nagy Péter utal.