Rabló nomád hordák inváziója

Dr. Bakay Kornél : 

Rabló, nomád hordák Inváziója

- avagy a kincses Kelet örököseinek honalapítása 

Az elmúlt napokban Kőszegen járt a Vas megyei Adóhivatal egy csoport­ja látogatóban. Felkérésükre - mivel nagyon kedvesen és intelligensen vi­selkedtek - úgy döntöttem, hogy ma­gam vezetem be őket a város múltjába egy rövid történelmi kalandozásra.

Úgy indítottam beszédemet - lévén július első hetében a látogatás hogy két évforduló van e hónapban Kőszeg város életében. Az egyik nevezetes nap június harmadika, mikor ezelőtt 669 évvel szabad királyi városi privi­légiumot kapott, a másik június negye­dike . Immár 77 esztendeje vált magyar gyászunk napjává az a történelmi pil­lanat, amikor Kőszeget is halálos csa­pás érte, hiszen az első változatban egészen a Kálvária-hegyig elvették közvetlen városhatárait is. Ez a lehe­tetlen állapot 1923-ig tartott, mikor is korrigálandó, Ólmod, Pornóapáti és Kőszeg visszakapta azt a kicsiny sá­vot, ami ma is határ.

Mindezeket elmondtam, amikor is na­gyon udvariasan azt mondta két 30-35 év körüli, egyetemi oklevéllel bíró úr, akik a Marx Károly Közgazdaságtudo­mányi Egyetemen kaptak diplomát, hogy szépen köszönik a szívhez szóló szavakat, nagyon érdekes volt előadá­som, de volna egy megjegyzésük. A tria­noni diktátummal kapcsolatban nem ér­tenek egyet velem, mert mi azt kaptuk, amit megérdemeltünk. 

„A magyarság a nagy pofájáért" - így hangzott el - „sze­let vetett, vihart aratott és kár ezen jajgatni". Tetszenek ezt érteni? Megdöb­bentő. Ma is ennek a döbbenetnek a ha­tása alatt vagyok, mert az elmúlt ötven év ide vezetett.

Valójában most megkérdezhetnék ,mi köze egy régész, históriás ember itt beharangozott mondandójának ehhez ?!Nagyon is sok köze van. Amikor a két úr ezt elmondta, azonnal eszembe jutott, az Amerikai Egyesült Államok akkori elnökének 1920. május 1-jén elhangzott beszédének egy részlete. Az agyontöm- jénezett békepontjairól elhíresült szoba- tudományú történelemprofesszor, Wil-

son elnök ezt mondta szó szerint: „Az a véleményem, hogy a magyar népet ki kell irtani. Egyébként még hozzáfűzöm, hogy az, hogy a magyar nép ezer éve birtokolja a Kárpát-medencét, nem jog­alap, mert jogtalan volt a birtoklása." Tetszenek érteni? Nem érv, mert jogta­lan volt, mondta ezt az Egyesült Álla­mok Elnöke, aki Lloyd George-val, Clemenceau - val Orlando - val együtt a tör­ténelmi Magyarország feldarabolásának a fő előidézője volt. Ebbe kapaszkodnék bele, ebbe a „jogtalanba", mert tulajdon­képpen a magyar őstörténet, a magyar­ság múltja is ezen fordul meg igazából. Máig is ezt halljuk. Ezt hallottuk ezer­száz éven keresztül. 

Csakhogy más volt a kérdésfeltevés háttere! A honala­pítástól a XVI. század végéig ez a kérdés csak pusztába kiáltott szó volt, mert a Magyar Királyság erős állama volt Európának . 

Sőt, a négy legerősebb állam egyike. Emberi létszámát, gazdasági ere­jét és nem utolsó sorban katonai erejét illetően ez igaz. Ez a helyzet a XVI. szá­zadi, úgynevezett három részre szaka­dást illetően katonailag ugyan megvál­tozott, de belülről nem, mert a magyar­ság lelki egysége megmaradt. Nem véletlen, hogy a XVI-XVII. század a ma­gyar kultúra legfényesebb virágkora e szétdarabolás ellenére, mert belül erős, a lelke erős, az összetartozástudata tö­retlen, a hite töretlen e népnek. 

A XVIII. század végén és a XIX. században tör­ténik egy nagy megroppanás. Nem vé­letlen, hogy ez az időszak a magyar ős­történet nagy fordulópontja. Nem vélet­len ez a fordulat, ugyanis a wilsoni ki­tétel egész létünkben mind mostanáig központi kérdés. Mit keresünk mi itt a Kárpát-medencében? 

Ehhez még vala­mit hozzá kell fűznöm. 

Ne higgyék el, bármekkora címmel, ranggal van is az illető felruházva, hogy ez a térség Kelet-Európa. A Kárpát-medence Közép- Európa, Európa szíve. Mindig is az volt. Mátyás király történetírója, aki igazán nagy hungarizmussal nem vádolható, miután olasz volt, nos Antonió Bonfini azt mondta: „Aki a Kárpát-medencét uralja, Európa szívét tartja a kezén." Ez a magyar őstörténet vonatkozásában is alapvető tétel. 

Nagyon is igaz az a sokat, közhelyszerűen idézgetett orvelli mon­dás, hogy „akié a múlt, azé a jövő, de akié a jelen, azé a múlt". Mert azt diktálja, hogy hogyan is kell mindezt értelmezni. Minden könyvben így áll, hogy ma mindenkinek megmondják, hogy kell érteni e kérdést. Hogy véletlenül se értsük úgy, ahogy volt, ahogy a magyar­ság  számára kedvező volna, hanem úgy értsük, ahogy a jelen urai, birtoklói vagy bitorlói - ez a helyesebb kifejezés - kí­vánják. 

Ezért talán nem mindegy, hogy a magyar őstörténet kérdéseihez is ho­gyan viszonyulunk. Itt nem tudós vitá­ról, itt nem szobatudományok penge­ váltásáról van szó, bár azzá szeretnék tenni egyesek kétségtelenül. Aki ebből a meghatározott mederből kitér, az kiátkoztatik.

Elismerem, a magyar őstörténetre is igaz, hogy felvetésekre kényszerül, de a germán, a szláv őstörténet, a mongol, a kínai, a japán éppen úgy. Ez tehát nem elégséges érv arra, hogy kinyilatkoztatásokkal szemben - amelyek ugyancsak felvetések - ne lehessen más nemzet, a nép, a magyarság számára kedvezőbb felvetéseket is kidolgozni. Ugyanis az a nagy fordulat, ami a XVIII. század végén elindul, és a XIX. század végén jut el csúcspontjára, nagyon különös. Ettől az időtől kezdve - ami egyébként a magyar nemzeti történetírásnak születési ideje - jelentkezik az a folyamat, hogy hatalmas ellentmondás keletkezik a nemzeti tu­dat, a nemzeti hagyomány, nemzeti for­rásaink és a történettudomány állításai között. 

A XVIII. század végéig soha sen­kiben nem merült fel, hogy a magyarság nem az ősi szkíta, hun, avar, türk népek nagy családjához tartozik, hanem egy egészen másba.

Felteszem a kérdést, hogy a történel­met honnan ismerhetjük meg?

Négy nagy forráscsoport van. Az első a legtárgyilagosabb forráscsoport, az írott forrás. A második a tárgyi források, melybe a régészet is tartozik. A harmadik a szellemi örökségünk; a hagyományaink, a mítoszaink, a legendáink, a mondáink, a zenénk, a népdalaink, művészetünk, a vallásunk, a hitünk. A negyedik és ta­lán a legfontosabb csoportba tartozik a nyelv, mert ez a legszentebb forrásunk.

Azt kérdezem: van olyan írott forrá­sunk, amely azt mondja, hogy a magyar­ság, az ún. finnugor népek rokona? Ilyen

forrás a világon egyetlen egy sincs. Van

olyan régészeti forrásanyagunk, amely

ezt bizonyítja? Nincs. Van olyan szel­lemi hagyományunk, mely ebben a kör­ben találja meg eredetét? Talán az elfaj­zott és mellékvágányra futott sámániz­mus kivételével egyetlen egy sincs. 

Ak­kor pedig marad a legfontosabb, a leg­szentebb forrás, a nyelv. Itt fogtak meg

minket! Miért? Azért, mert amikor a

XVII. századot követően rájöttek arra,

hogy a nyelveket bizonyos csoportokba

kell sorolni, akkor Európa nyelveit

számbavéve világossá vált, hogy a magyar nyelv sehová sem tartozik. Voltak

kísérletek, főleg a XVII. században, ami­kor a magyarságban erősen élt a válasz­tott nép tudat. Élt egy küldetéstudat, egy

évezreden át. Ennek kapcsán volt ter­mészetszerű, hogy a zsidó nép felé for­dult az őstörténetkutatás figyelme. Ez

nyilvánvalóan a magyar nyelvet illetően

nem volt helyes vágány. De a szellemi­

séget, az irányt illetően figyelemre méltó

volt. 

Ekkor következett be a XVIII. szá­zad végi, majd XIX. századi európai - nyelvtudományi forradalom, mely első­

sorban német nyelvtudósok munkája

volt. Felismerték ekkor, hogy a magyar

nyelv nem illeszthető be sem az európai

szláv, sem az európai germán, sem az

európai újlatin nyelvek csoportjába.

Nyilvánvalóvá vált, hogy ennek a nyelv­nek az eredetét valahol máshol kell ke­resni, mivel az indoeurópai, indogermán 

nyelvek hajlító vagy flektáló nyelvi rendszerével szemben a magyar nyelv a ragozó, az aglutináló nyelvek csoportjába tartozik. 

Rájöttek arra, hogy vannak olyan kis népecskék, amelyek nyelv­ rendszere, szókincse is a magyarral ro­konítható. 

Ezek a később finn-ugornak nevezett népek, amelyek közül az Urálon túli területen lakó obi-ugorok, vogulok, osztjákok a legközelebbi rokona­inknak vannak mondva, míg az Urál nyugati oldalán a finn-permi népek, a komik, marik, udmurtok távolabbiak. 

Még távolabbiak, de nyelvtani szerke­zetükben feltétlen rokonságot fedezhe­tűnik fel a balti , vagy északi finn csoport , a finnek , èsztek és a lappok nyelvével . 

E felismerést követően született meg a nagy csavar a magyar ős­történetben, hogy a magyarságnak sem­mi köze sincsen az ősi tudatában meg­őrzött hagyomá­nyokhoz. Itt volt az igazi nagy támadás a mi hős múltunk és a Kárpát-medencei létünk ellen.

 Elvettek tőlünk valamit, amiben hit­tünk, hamis volt a nagy néptörzshöz való tartozás, amely minden vonatkozásban, az írott forrá­sokban, a tárgyi emlékanyagban, szel­lemi hagyományunkban, hitünkben,

vallásunkban megmaradt - nem volt

igaz. Mindez rendkívüli töréssel járt. Ez

akkor, a XIX. század végén még nem

tűnt ennyire élesnek, mert a kiegyezés

lázában elsikkadt ennek jelentősége. Pedig valójában a magyar sors megpecsételődése nem 1920. június 

4-ével történt,hanem 1867 után, mert ez a szabadelvű demokrácia, mely kiegyezést jelentett, teljesen idegen volt a magyarságtól. 

Ek­kor elveszítette a magyarság ősi arculatát, mert egy olyan rendszerbe, gondol­kodásmódba volt kényszerítve, mely számára addig az évezredig teljesen is­meretlen volt. Megszületett egy őstörté­neti koncepció, miszerint a magyarság

végeredményben ezekhez a fent emlí­tett, roppant szerény népek rokonságá­hoz tartozik, s így az egész őstörténete egy bolyongàs , állandó menekülés . 

On­nan, a messzi szibériai tajga övezetből indult vándorlása a Krisztus születése előtti évezredben. Ekkor még csak halászott, vadászott, gyümölcsöket, paraj­féléket, füveket gyűjtögetett, és majd csodálatos módon félresodródva jutott 

el, mint menekült, a Kárpát-medencébe. Ez azonban így nem igaz.

A magyarság a Kárpát-medencébe nem menekülés-szerűen érkezett, nem­ egy évezredes bolyongás utolsó állomá­saként véletlenül vetődött ide, hanem igenis korábbi rokon népek, ugyancsak a 

Kárpát-medencét is birtokló területét kívánta tudatosan elfoglalni , benépesíteni, megőrizni és megtartani nyelvét. 

Az írott történeti forrásokat nem szabad oly módon kezelni, mint ahogyan a hi-, vatalos akadémikusok teszik, nem szabadna elzárkózni, hamisításnak, torzításnak nevezni olyan krónikások feljegyzéseit, akik bár nem magyarnak születtek, már saját korukban, a XV-XVI. században is ősi forrásnak számító anyagok felhasználásával írták meg mű­ veiket.

így Bonfini - Mátyás történetírója - hatalmas művében, mely a közelmúlt­ban végre magyarul is hozzáférhetővé vált, a következőket írja: „A magyarok 

Szkítia belsejéből származnak, akik nem tagadhatják, hogy ők a legszkítább szkíták, hisz az ő nyelvüket beszélik mind a mai napig. Magyarországot ezek a szkíta eredetű hunok teremtették meg, akiknek a nyelve szkíta lévén alapjaiban különbözik az összes szomszédtól, amelyet nem tudnak nékik megbocsájtani. Sokan ezért nem tudják a szkíták törté­nelmét gyűlölség és harag nélkül olvas­ni, de az avarok is hunok voltak. Azok a hunok, akiket most magyaroknak ne­veztek, 744-ben tértek vissza Pannóniá­ba, és akkor elhatározták, hogy Szkítiából újból kivonulnak és felkeresik itteni rokonaikat, akik itt éltek a Kárpát-me­dencében, többek között a székelyeket, akik elébük siettek. Pannóniát az örök­ség jogában foglalták vissza. Mindazok­nak megkegyelmeztek, akiket a nyelv­rokonság révén magukhoz hajlíthattak.

A hun magyarokhoz csatlakoztak az 

avarok, akik rokonaik voltak. Az avarok ősi rokonság alapján szövetkeztek a magyarokkal, és ne feledjük el - mondja Bonfini - a magyar nemzetet annyi sok csapás és kifosztás után sem lehetett soha, semmiféle háborúval kiirtani, vagy Pannóniából kiűzni, és bárhogy akarták ellenségeik, soha nem sikerült megsemmisíteni."

E szavak a magunkfajta kutató-tudós embereket buzdíthatják és ösztönözhe­tik arra, hogy ne fogadjuk el a jelenlegi állapotokat. Nekünk, mint a lélek, tudat orvosainak , mint igaz gyógyítóknak meg kell kísérelnünk meggyógyítani a súlyos állapotban lévő nemzetünk betegségét, hogy legyen reményünk arra, hogy Magyarország a következő évezredben is megmaradjon.

                  ***************

Az előadás 1997. június 14-én, a veleméri Cserépmadár-szállás kultúrpajtájában hang­zott el.

A Kulturális Műhely és a Polgári Kör casinói rendezvényéről a  Vas Népe  négy tudósítást közölt.

KÖRMENDÍ FIGYELŐ 1997. augusztus 2