A kihirdetett magyar őstörténet alkonya

 Dr. Bakay Kornél : 

A KIHIRDETETT MAGYAR ŐSTÖRTÉNET              ALKONYA

Az elmúlt félévszázad alatt a magyar emberek többségéből is kiveszett a történeti érzék, a történeti tudat, kiveszett az érdeklődés a valós, az igazi, a meg nem tagadott ősi múltunk iránt. 

Nem csoda ez, hiszen a mai hatvan éven aluliak nemzedékeit a kommunista uralom marxista- leninista történelmi materializmusával etették hosszú évtizedeken át, amely tévtan szerint mindenki hitvány reakciós és sovén nacionalista, aki törődik a múlttal, aki szereti a hazáját, akinek fáj az, hogy 84 év óta nincsen igazi Magyarország, aki hiányolja, hogy 1945 óta nincs tiszta értékrend a tár­sadalomban, aki aggódva kesereg azon, hogy csakhamar elfogyunk, mert nincs természetes sza­porodás, (már csak tízmilliónyian vagyunk az államhatárok között és 12,5 milliónyian a Kárpát­ medencében), aki büszke akar lenni arra, hogy magyar.

Az elnevelt tömegemberek primitív dáridója tölti be az étert a tv-éken és a rádiókon keresztül s a szellemi degenerálódás napról-napra járvány-szerűen terjed. Az éretlen és tudatlan tömegembernek véleménye nincs, akarata nincs, a reklámokkal tetszés szerint irányítható a szakadatlan fogyasztásra és a vegetálásra, így aztán tekintélyt nem tisztel, a múlt egyáltalán nem érdekli. Miért is érdekelné a történelem s kivált az őstörténelem ?

Az iskolában azt tanították és nagyobbrészt azt tanítják ma is, hogy a magyarság egy, ezredéveken át vándorló, kóborló, istentelen, barbár nép volt, akinek rokonai a (finnek és a baltiak kivételével) a rendkívül alacsony szinten éldegélő un. finnugor népek.

A Kárpát-medencébe fejveszett meneküléssel, megriadt csorda módjára érkeztek, majd vad kegyetlenséggel legyilkolták az itt talált művelt szlávok egy részét, a többit beolvasztották és leigázták. 

Európa művelt népeit pedig a munkát utáló, részeges, vidám magyar rablóbandák hosszú évtizedeken át kifosztották, a településeket felgyújtották, a nőket megerőszakolták, a gyermekeket rabszíjra fűzték. Eleink tehát nem voltak kultúrnép, így ne akarjunk őseinkre hivatkozni, kivált ne a nagy keleti népekre, mint a szkítákra vagy a húnokra. Ezekhez ugyanis semmi közünk sincs. Minékünk csak a szibériai vogulok és osztyákok, a permi finnek és a balti finnek a rokonaink s aki ezt nem fogadja el, az a poltikai alvilághoz tartozik, az históriai bűnöző - állítja ma is Rédei Károly Becsben és Pusztay János, ez utóbbi a szombathelyi Tanárképző Főiskola hallgatói előtt fejti ki nézeteit.

Valóban ilyen volna a magyar őstörténet ? Valóban analfabéta, dologtalan, öldöklő rablógyilkosok lettek volna ősatyáink ? Valóban a história, a történelem nem volna más, mint visszanéző, szenvtelen kiváncsiskodás az egykor régenvolt iránt ?

A válaszunk: határozott nem !

A kihirdetett, hivatalos őstörténet hamis tanokra épített, amelyet sem az írott források, sem a tár­gyi források (régészet), sem az embertani kutatások (antropológia, DNS, vércsoport-vizsgálatok) nem erősítenek meg.

Ugyanakkor a mérvadónak nevezett történetírás nem ad választ arra, hogy

A/ mi volt az oka annak, hogy sem a húnok, sem az avarok, sem a magyarok nem települtek meg

a Kárpát-medencét nyugat felől lezáró Bécsi-medencétől nyugatra ?

B/ mi volt az oka a kezdetektől kimutatható magyarellenességnek vagy talán helyénvalóbb ma­gyargyűlöletet mondani ?

C/ mikor és miért született meg a finnugor-rokonság elmélete ?

D/ mikor és miért bomlott meg a nemzet egysége s miért nem azonos a magyar állam a magyar nemzettel ?

A népek sohasem költöztek el hazájukból kedvtelésből vagy kalandvágyból, nem hagyták el kön­nyedén őseik temetőit és földjét. A magyarok sem tettek így soha.

Ma már a régészet kétségbevonhatatlan tényekkel igazolta, hogy sem a szkítáknak nevezett népek 2700 évvel ezelőtt, sem a húnok, sem az avarok, sem pedig a magyarok nem bolyongtak a végtelen füves rónákon, állataikat terelgetve, sátoros szekerek kíséretében, mint a kóbor cigányok, hanem váraik, városaik, falvaik, hatalmas állandó temetőik, a maguk korában rendkívül fejlett hadseregük volt s az Altájtól a Bécsi-medencéig egységes kultúrát és erős hatalmi övezetet alkottak. S ennek a nagy keleti kultúrának volt szerves része a magyarság !

Krónikáink egybehangzóan állítják, hogy a hungárok, a magyarok egyazon nép a hunnus-sal, s az avarral, s mindannyian szkíták. S azt is állítják, hogy Almos és Árpád egyenes leszármazottja volt a nagy Atilla királynak.

A hivatalos történetírás szerint nekünk hun hagyományunk sohasem volt, ezt csak a németektől loptuk a Xll-Xlll.században. Hamis állítás ez, hiszen a nyugati források már a X. századtól (Waltharius) tudják, hogy a hungarusok húnok, illetve avarok.

De ezt bizonyítja eredethagyományunk is, így mindenek előtt a csodaszarvas legendája, amely megvolt a szkítáknál, a hunoknál  és megvan a magyaroknál. 

De akkor hogyan lettünk finnugorok ? A magyar nemzeti történetírás ős és hőskorában, a XVII. század végéig senkinek sem jutott eszébe

kétségbe vonni a szkíta-hun rokonságot. Csak amikor megszületett az összehasonlító nyelvtudomány, akkor került sor a nyelvek, nyelvcsaládok szerinti elkülönítésére: hajlító és ragozó nyelvek nagy családjaira. A napkeleti nyelvnek tartott magyar nyelv eredetisége és különállása mindenki előtt vilá­gos volt. Az sem volt tudománytalan, hogy megállapították, a magyar nyelv mind nyelvtanilag, mind bizonyos mértékig szókincsében rokonságot mutat a permi, a szibériai és a balti nyelvek egyikével- másikával. A nyelvtudományban is élenjáró német tudósoknak azonban kapóra jött a XVIII. század végén ez a rokonság, mert így jogot formálhattak arra, hogy a török háborúk 150 keserves éve után amúgyis elerőtlenedett magyarság önbizalmát súlyosan megtépázzák, kivált azután, hogy Mária Terézia legendás vezére, Hadik András huszárjaival megsarcolta Berlint (1737). 

Műveikben gúnyosan írták le: a barbár magyarok, akik csak a lovakhoz és a gyilkos kard forgatásához értenek, a kultúráról pedig fogalmuk sincs, nem a nagy Atillától származnak, hanem a rénszarvast hajszoló lappoktól és obi ugoroktól.

Nem arról van szó természetesen, hogy tagadnánk a magyar, a finn, az észt, a lív, a lapp, a mordvin, a cseremisz, zűrjén, a vogul vagy az osztyák nyelvvel való -nem túl mély - rokonságot, hanem arról, hogy ez a rokonság nem úgy alakult ki, ahogyan a finnugristák ellentmondást nem tűrően ki­ nyilatkoztatják, vagyis úgy, hogy egykor régen (V-IV.évezred ?) volt egy közös őshaza valahol a tajgás- tundrás Szibériában vagy az Urál mentén, volt egy közös ősnép, egy közös alapnyelvvel, amely mindössze 600 alapszóból állt volna, amely ősnépből egyszercsak - valami csoda folytán - az elő- magyarok kiváltak volna és dél felé fordulva megkezdték volna több évezredes vándorlásukat. Miközben az ősi halász-vadász-gyüjtögető életmódot felváltotta náluk az állattartás. Meg kell monda­nunk ez a torz feltevés már a XX. század első harmadától eluralkodott, sőt nem hagyta érintetlenül a nagy Hóman Bálintot sem.

A valós helyzet más volt: egy nagy lélekszámú, magyar nyelvet beszélő nép hatott a szomszédos kis népcsoportokra, amelyek átvették a nyelvet, ill. annak bizonyos elemeit.

A finnugor rokonság és származás-elmélet tehát a társadalomtudományok fejlődése következtében született meg, de tagadhatatlanul politikai okai is voltak. A fő hajtó és mozgatóerő: a magyarellenesség, a magyarok iránti gyűlölködés volt. Miért alakult ez ki ?

Földünk 148 millió km2-nyi területéből Ázsia 45 millió, Európa 9,9 millió km2. A 340 000 km2,-es Kárpát-medence Európa kellős közepe, természetes védettséggel, zárt vízrendszerrel, igen gazdag ásványkincsekkel, hatalmas ivóvíz- és gyógyvíz-készletekkel, s ez az a tájegység, ahol a latin-germán, a görög-szláv és a szkíta-hun népek és kultúrák, egyedül Eurázsiában, találkoznak ! S ezt a földet a történelemben először a keleti lovas népek tudták egyesíteni, egy hatalmi erő alá vonni. Először a hun Atilla, majd az avar nagykirály: Baján. 

Amikor ez az egység megbomlott a IX. században, vákuum keletkezett. Ekkor érkeztek meg eleink s néhány évtized

alatt, lényegében harc nél­kül birtokba vették az akkor

lakható egész Kárpát-me­dencét. De csak azt ! Hadierejüknél fogva mehettek

volna bárhová megtelepedési céllal is, amint a nor­mannok és az arabok tették,

erejüket a hadjárataik vilá­gosan megmutatták. De nem

telepedtek meg másutt. Mit

jelent ez ?

Egyrészt azt, hogy az itt

lakó népek nagyobb része testvérnép kellett legyen s amint a Tarihi Üngürüsz és az itáliai krónikások (Bonfini és Ransanus) írják, ugyanazt a nyelvet kellett beszélje. Erre mutat a Kárpát-medence toponimiája: a hely- és föld­rajzi nevek, amelyek döntő többsége színmagyar erede­tű, még az antik forrásokban szereplő Duna, Tisza, Maros, Olt, Ompoly sem kivétel,mert ezek szkítakori vagy még régebbi elnevezések.

1400-ig például Erdély

területén 2056 helynév jött létre s ebből csak 102 szláv eredetű !

Ugyanakkor komoly nehézséget jelent, hogy sem a szkíták, sem a hunok, sem az avarok nyelvét, hiteles és vitathatatlan nyelvemlékből eddig nem ismerjük. Eddig, mondottam s azért tettem ezt, mert nemrégiben közzé tettek egy óörmény betűvel (grabar) írott kaukázusi hun nyelvű anyagot, amely­nek mind a nyelvtana, mind a szókincse rendkívüli hasonlóságot mutat a magyarral.

Ugyanakkor a DezoxiriboNukleinSav (DNS) vizsgáltok kimutatták (a DNS molekulák az öröklődés anyagai, nem pedig a fehérjék s erre 1995-ben jöttek rá!), hogy a Kárpát-medencét birtokukba vevő őskőkori népek között az ősmagyarok is ott voltak, az őshorvátokkal és az őslengyelekkel és az ősukránokkal együtt. 

A rögzült mutációkból, azaz a DNS szekvenciák különbözőségeiből ugyanis a fajok rokonságára lehet következtetni (egy emberben 23 pár kromoszóma van és ez 16 millió féle kombinációra képes, ám a vércsoportot egyetlen egy génpár határozza meg s ezek évezredek után is kimutathatók /jelzőgének-markerek/ a sejtgyökök maradékaiban.)

Az un. mitokondriális DNS révén tudjuk például, hogy az ember nem 25 millió éves a Földön, hanem csak 5 millió éves s a mi emberősünk cca. 100 000 évvel ezelőtt rajzott szét Közép-Afrikából Európába is, Közép-Azsiába és Kínába is.

A Kárpát-medencét birtokba vevő magyar eleink tehát itt egy hatalmi gócot hoztak létre mind katonai, mind gazdasági vonatkozásban. Ez az erős ország tette lehetővé a nagyszabású európai had­járatokat, amelyeket a IX. század elejétől a X. század végéig vezettek (838 - 970). 

Ezt az erős Duna-menti hatalmat szerették volna a nyugat-európaiak megszüntetni már a kezde­tektől. Ezért vonultak fel 907-ben s ezért ajánlotta 

Abd al-Rahman mór (cordovai) kalifa 

955-ben Ottó német királynak, hogy a magyarokat ki kellene irtani. Ezért hirdettek a pápák keresztes hadjára­tot a magyarok ellen, a gens detestanda = az elátkozott nép ellen.

Dehungarizálni kell a térséget - mondták ki a nagyhatalmak is a XIX-XX. században. A hungarocidium hamarosan meg is indult: a bácskai Földvár templomi oltárára gúlában kirakott 37 levágott magyar gyermekfej volt a jel 1848-ban s a szerb kezdet nem maradt folytatás nélkül!

A Turul-nembeli Almos-Árpád szent dinasztia 29 uralkodója (819-1301) hiába adott a keresztény világnak 10 magyar szentet, az erős, bizonyos korokban európai nagyhatalomként működő ma­gyar királyság az ellenszenv, a gyűlölködő harag tárgyává vált. Ezt fejezte ki a XVIII-XIX.századi állás­pont, hogy ti. a magyaroknak nincs helyük Európában. Tisztázatlan az eredetük és nincs joguk nem­ hogy Erdélyre, de Magyarországra sem! S mindez 150 évvel Trianon előtt!

Csoda-e, ha 1918/20-ban bekövetkezett nemzeti történelmünk legnagyobb tragédiája ? Meggátolható lett volna a katasztrófa ? A határozott válaszom: igen !

Ha a magyarságból nem ölik ki nemzeti érdeklődést múltja iránt, ha megmarad a nemzettudata, akkor nem dobja el a fegyvereit 1918-ban. Az első háborút 1918. augusztusában a németek nagy veresége után a szövetségesek elvesztették, de a szávai magyar hadsereg érintetlen volt még 1918. októberében is. Ám a kiegyezés utáni liberális polgári radikálisok (Kunfi Zs. Jászi Oszkár, Károlyi Mihály, Linder Béla) megmételyezték a magyar ember lelkét s elvették a múltját. A múltját vesztett ember pedig olyan, mint az emlékezetét vesztett beteg. 

A történelem minden nép számára hatalmas erő, de csak akkor hat, ha a nemzettel való azonosulást, a közös sorsot vállaljuk. Csak akkor vagyok a nemzet tagja, ha minden pillanatban és minden helyzetben vallom és megélem: ez az én nyelvem, ez az én múltam, ez az én földem, ez az én hitem, ez az én szent örökségem, a génjeimben őrzött szent hagyományom. 

Ahogyan Dzsida Jenő megfogalmazta:

Be kell látnunk:

Krisztusnak és Pilátusnak, farizeusoknak és vámosoknak, zsidóknak és rómaiaknak egyformán szolgálni nem lehet!

S nem szabadna tűrnünk, hogy idegen lelkű firkászok (Népszabadság 2003. nov. 17.) le merjék írni büntetlenül: „a csodaszarvas, a nemzetbálvány, a fehér paci, miegymás lehetnek komoly istenek, de az üdvösség valóságára nézve mindegyikük csak kár és szemét!" S a Széchenyi díjjal kitüntetett Spíró sorai is jelzik az idegen szívűek magyargyűlöletét:

Jönnek a dúlt-keblű mélymagyarok megint, Fűzfapoéták, fűzfarajongók, jönnek a szarból,.... És nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek, hogy bebizonyítsuk , nemcsak a szemetek tudnak magyarul.

 Nagy költőink (Reményik Sándor) tisztán látták a jövendőt, a pusztulás útját:

Először a Dicsőség hullott le,

Aztán a Hatalom,

Aztán a Korona.

A kettős-kereszt s a Hármas-halom, Aztán a Szabadság

Aztán a Hit,

Aztán a Remény,

Nyomában a lefutott csillagzatoknak Maradt a Csend.S a Sötétség az égbolt peremén.

 A magyarság a katasztrófák nemzete, a XX. században a nagyhatalmak kivégezték Magyarorszá­got, a XXI. század vajon mit hoz ? Marad-e a megfeszített nemzet a keresztfán vagy végre feltámadunk ?

A múltat nem szabad elveszítenünk, nem szabad eladnunk, nem szabad hagynunk eljelentékteleníteni. Hazug szólamokat terjesztenek a mai mérvadónak nevezett történészek, amikor azt hirdetik: tegyünk úgy, amint Szent István királyék tettek: szokásainkat, hagyományainkat, múltunkat erőszakkal akár, de töröljük ki az emlékezetünkből, az őseinkhez fűződő minden szálat szakítsuk el, mert csak így fogad be bennünket Európa s most az Unió. Csak így bocsájtják meg nékünk Atillát, Bajánt, Bulcsút és Lélt.

A magyar politikai gondolkodás mindig történelemérzékeny volt, csak mostanság nem az. Nem ismerik el a történelmi jogot, nem ismerik el a nemzetek közötti kulturális különbségeket, s történeti­ éden historizálásnak nevezik, ha az igazi történész mind az értelemre, mind az érzelmekre hatni akar. Márpedig az a historikus, aki csak részletproblémák pepecselésével tölti az idejét és csak a szaktár­ sainak ír magvas tanulmányokat, feleslegesen élt és dolgozott, mert a keze között a történettudomány halott.

(Elhangzott Győrben, 2004. január 22-én)