Történelmi visszatekintés

                Dr. Bakay Kornél :

                    2020 Február 

          / Magyar Megmaradásért / 

          Történelmi visszatekintés

       ——————————————

2004. december 5-én az Úristen próba elé állított minket magyarokat, és a próbatételen gyalázatosan elbuktunk. Pontosan az ellenkezőjét cselekedte a legtöbb ember, mint amit kellett és illett volna. A népszavazáson felerészben igen alacsony intelligenciájú és gyenge erkölcsiségű réteg vett részt.

Dr. Bakay Kornél: A történettudomány felelőssége a nemzettudat elhalásában

Így azután 2004. december 5-én lezárult egy korszak a magyarság életében. Mostantól végleg fel kell adnunk ezredéves eszményeinket a Szent István-i Magyarországról, végleg le kell mondanunk a magyarság vezető szerepéről a Kárpát-medencében. És nem csak azért, mert egyre fogyunk, hiszen 14-15 millió magyar – még mindíg – nagyon is elég lenne az ősi örökség fenntartására mind nyelvileg, mind biológialiag, mind gazdasági erejénél fogva. Történelmi reményeink azért omlottak össze, mert a maradék-ország lakossága – egy millió négyszázezer ember kivételével – elvesztette magyarságát, elvesztette nemzeti öntudatát s ezzel megtagadta múltját. Egy hosszú történelmi folyamatnak a végére értünk, mégpedig gyalázatos módon, szégyenteljesen és dicstelenül.

 ←  A szocialista "magyar" kormány doktrínája

Ezentúl tisztességes ember nem használhatja az anyaország kifejezést, mert hétmillió ember megtagadta nemzettestvéreit, megtagadta fajtáját, odadobta a magyar jövőt a jelen vélt anyagi előnyeiért. A maradék-ország 93 000 km²-es földdarabján élő népség szellemi korlátoltsága, műveletelensége és önzése szétrohasztotta a magyar társadalmat. A pénz és az anyagi javak után futva, teljes szellemi tompultságban él az emberek többsége, kiszolgáltatva magát a vad szenvedélyeknek és az erőszakos törtetésnek. Mindössze másfélmillió emberben maradt némi nemzeti érzés, a többiekben dühöng és tombol az idegen-imádat.

Kétségtelen tény, hogy a többség megrontásában igen erőteljesen részt vett az állami vezetés, a magyarul beszélő kormányzati emberek és a hatalmat megkaparintó pártok vezetősége. A hatalom emberei jól tudják, hogy a magyar lakosság nagy része évszázadok óta megszokta, hogy saját vélt, viszonylagos jóléte és remélt, esetleges jobbléte érdekében minden hatalmat készségesen és szolgalelkűen kövessen, mégpedig gerinctelenül meghunyászkodva, a tisztességet és a közérdeket teljesen feladva és elfelejtve. Amióta eluralkodott nálunk is a liberálbolsevizmus, az elbutított tömeg lelkét megfertőztették a kicsinyes írígység lumpenproletár kommunista válfajával, amelyhez hozzáragasztották a minden nemeset szétrohasztó közönyt.

A félévszázados agymosás most hozta meg legszomorúbb, leglehangolóbb és leggyógyíthatatlanabb eredményét, mert most nem egy elvesztett világháború keservei után vagyunk, mint 1918/19-ben, most nem egy szörnyű világégés embertelenségei utáni kiábrándultság gyötrelmei fojtogattak bennünket, mint 1945-ben, most nem egy kegyetlenül levert forradalom utáni rettenetes megtorlás gúzsbakötő félelmében reszkettünk, mint 1956 november 4.-e után. Most, a demokráciának nevezett rendszer békés restségében, a demokratikus kellékek formálisan olajozottan működtek, a népszavazást rendben lefolytatták, csakhogy ez a mechanikus rutin-működtetés egészen lelketlen, csalárd és képmutató volt. S a magyarok úgy tettek, mintha nem látnának tisztán, mintha nem is akarnának tisztán látni ! Önös érdekből megtagadták Kelet minden örökségét, legfőképpen azt, hogy nem az egyénért van a közösség, hanem a közösségért kell tevékenykedniük az egyéneknek. Csak akkor lesz a lakóterületből: Haza. De a haza el lett árulva.

← Az egyszerű magyar emberek a többiek helyett is szégyellték magukat

A mostani népszavazást példátlan hazaárulássá pedig az tette, hogy maga az állam fordult szembe az országgal. Hát társadalom ez ? Hát magyar társadalom ez ? Hát állam ez ? Hát magyar állam ez ?

Sok-sok előadásom, szereplésem során nagyon ritkán szoktam hívatkozni az 1945 előtti magyar történettudomány egyik vezető személyiségére, Szekfű Gyulára (1883-1955), aki ugyan komoly tudós volt, de nem volt elkötelezetten nemzeti történetíró, sőt 1945 után behódolt a kommunista hatalomnak, dicsőítette Lenint és Sztálint, magasztalta a Szovjetúniót, majd elfogadta a moszkvai nagyköveti tisztséget is. Mindeközben cserben hagyta barátját és tudóstársát, Hóman Bálintot, akit az ávós pribékek halálra kínoztak 1951-ben a váci börtönben, holott Szekfű megmenthette volna. Most mégis őt kell idéznem, mert az egyik tanulmányának címe fejezi ki a legsokatmondóbban mindazt, ami a magyar történészek, a mi felelősségünkre is utal: VALAHOL UTAT VESZTETTÜNK !

Igen, a magyar történettudomány képviselői is vétkesek abban, hogy ide jutottunk.

Egyrészt nagyon sokan nem értették meg régebben és nem értik ma sem azt, hogy a magyar történelem idézése és bemutatása a legszorosabban összefügg a jelen kérdéseivel. Sokan nem értették meg, hogy a magyar őstörténet nekünk legalább annyira fontos, mint a zsidóknak az övék. Ámulva-bámulva és elragadtatással áradozunk a zsidóság erős faji összetartozásáról, több, mint kétezer éves múltjáról, dícsérjük szent hagyományaik mindenek feletti tiszteletét, igazságosnak tartjuk sok szenvedésük utáni hatalomgyakorlásuk teljes kegyetlen eszköztárát, ám magunkról alig van kedvező ítéletünk.

Szekfű Gyula már 80 évvel ezelőtt azt bizonygatta, hogy magyar faj nincs s már Szent István korában sem volt. A magyar ember egy meghatározhatatlan keverék, amely ezernyi tulajdonság zagyva egyvelegét képviseli. Egy spanyol szefárd zsidó sokkal közelebb áll egy orosz askenázi zsidóhoz, mint egy tiszántúli magyar egy felvidéki magyarhoz. Bennünk, úgymond, semmi sem öröklődhetik, mert – állította Szekfű 1924-ben ! – a gén-vizsgálatok eredményeit a történettudomány nem használhatja. S Szekfű okoskodó és hozzá nem értő szkepticizmusával kívánta 2004-ben Róna-Tas András lebunkózni a legkorszerűbb mai tudományos genetika őstörténeti eredményeit, amelyek már eddig is felforgatták a múlt kutatását.

De nemcsak a megrögzött, közmegegyezéses maradiság (vö. finnugor rokonság és származás-elmélet) volt és maradt a kerékkötője a történettudománynak, hanem az a torz és bűnös szemlélet is, amely szerint valódi, igazi tudósnak csak az nevezhető, aki kész fajtájának, országának, nemzetének hibáit, vétkeit, bűneit elősorolni és csakis azzal foglalkozni, mégpedig ítélőbíróként. Nem vették, nem vettük észre, hogy a világ körülöttünk egész más elvek szerint működik, akár a Kárpát-medencei utódállamokban, akár a nagyhatalmak esetében.

Egyetlen népet sem lehet nemzetté kovácsolni érzelmi közösségi erő nélkül. Nem lehet nemzeti tudatot, önbecsülést ojtani senkibe, miközben arról igyekszünk meggyőzni őt, kisgyermekkorától felnőtté válásáig, hogy egy harmadrendű, értéktelen, barbár, műveletlen, bolyongó, rabló, gyilkolászó, dologtalan horda tagjai voltak az ősei, ráadásul ősatyái mongoloid fajtájúak voltak, tehát Európa kultúrnépeitől nemcsak tartalmilag, belbecsileg, de küllemileg is teljesen idegenek.

A múltat nem elég megfigyelni, nem elég a nyomokból olvasni, nem elég a hibákra rámutatni, meg kell kísérelni az egykori teljes élet képét felvázolni, különös tekintettel a szellemi örökségünkre és a lelki vonásokra.

Micsoda történelemoktatás az, amelyik összeveti Nyugat-Európa fejlődését a Kárpát-medenceivel anélkül, hogy részletesen elemezné a XVI. század utáni visszamaradásunk valós okait, vagyis azt, hogy Európa nyugati országai egyáltalán nem szenvedték a török hódoltság 150 esztendejét ? Lehetett volna Buda is Közép-Európa Párizsa, ha megmaradhatott volna a nemzeti királyság, lehetett volna a magyar királyság is mára 50 milliós ország, ha magyar fajtájú lakosságát ki nem irtják, hiszen 1711-ben a Kárpát-medencében annyi magyar ember sem élt, mint ahány december 5-én igenelte a nemzet egységét, jóllehet Hunyadi Mátyás alatt négy milliónyian voltunk !

Milyen történetszemlélet az, amelyik azt fejtegeti, hogy jogos volt a történeti Magyarország feldarabolása, mert rosszul bántunk a nemzetiségekkel, holott a középkorban több joguk volt a románoknak, szlovákoknak, horvátoknak, mint manapság a kitaszított magyaroknak.