Bakay Kornél - Megtévesztő könyvek , filmek

A cikk a Magyar Megmaradásért hasábjain jelent meg . Beküldte : Hámori Ede ( 2009 - ben ) 

Köszönet érte ! 

DR. BAKAY KORNÉL:  MEGTÉVESZTŐ, MAGÁT MAGYARNAK ELADÓ, FILMEK ÉS KÖNYVEK

24 kötetben megjelenik Magyarország története.

A józanul gondolkodó ember nem érti, miért ez az elvakult indulat a magyar ősmúlt tárgyalása kapcsán. 24 kötetben megjelenik Magyarország története Romsics Ignác főszerkesztésében

"a hivatalosan elismert és támogatott magyarországi történész műhelyekben megállt az idő"

"ha az erre kiképzett „szakértőknek” sikerül hiteltelenítenie mindazt, amit magunkról eddig tudtunk és hittünk, akkor históriai immunrendszerünk semmisül meg, s csak idő kérdése teljes önfeladásunk"

MEGJEGYZÉSEK A „MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE” SOROZAT NYITÓ KÖTETEIHEZ

Az elmúlt hetekben feltűnően gyakran 

találkozhattunk a Kossuth Könyvkiadó és a Metropol Könyvtár reklám szövegeivel mind a televízióban, mind a Magyar Rádióban, mind a folyóiratokban, hirdetvén: rendkívüli históriai esemény részesei lehetünk, mivel 24 kötetben megjelenik Magyarország története Romsics Ignác főszerkesztésében, a hazai – úgymond - „legnevesebb történészek” tollából.

Ügyes fogással a nyitó kötetet 495 Ft-os ún. bevezető áron adták, adják, mégpedig nem a könyvesbolti hálózatokban (ahol valóban megdöbbentően túlzó 50-60 %-os terjesztői díjat kérnek!), hanem az újságárusoknál. Viszik is tömegesen az „Őstörténet és honfoglalás” c. kötetet, amelynek szerzője Fodor István, az ún. finnugor irányzat egyik legmegrögzöttebb, ortodox képviselője.

A 104 oldalas A/4-es formátumú kötet, s természetesen a hozzá kapcsolódó tv-műsor is, úgy tárgyalja őstörténetünket, mintha az elmúlt évtizedekben a történettudományban a legcsekélyebb változások sem következtek volna be, mintha a finnugornak nevezett rokonság 2009-ben is kőkemény igazság volna.

„Természetesen a /finnugor/ nyelvcsaládhoz tartozunk mi magyarok is.” – írja a szerző.

A kiválasztott képek közül nyolc, beleértve a teljes tükörbe helyezett nyitó képet is, a rénszarvas vadász osztyákokat mutatja, akikhez sem embertanilag, sem genetikailag, sem néptörténetileg az égvilágon semmi közünk sincs!

Nyelvük valóban rokonságot mutat a magyar nyelvvel, ez a rokonság azonban nem úgy jött létre, ahogyan belénk sulykolni igyekeznek. Fodor István módszertanilag is ugyanazt az utat járja ma is, mint amit 25-30 évvel ezelőtt járt, vagyis perdöntőnek nevezi a visszafelé következtetést, azaz a retrospektív módszert, amely szerint a XIX-XX. századi vogul és osztyák népművészetben fennmaradt motívumok visszavezethetők (!) a régészeti korokba, azaz öt-hat ezer évvel ezelőtti időkbe. Mivel az obi ugorok a XIX. században (!) az ősi sziklarajzokhoz hasonló tetoválásokat is használtak, ezek „kétségbevonhatatlan bizonyítékai annak, hogy a sziklarajzokat több ezer évvel korábban (!) finnugorok készítették”. Ez a megdöbbentően primitív és abszurd eljárás, véli és állítja a szerző, teljesen tudományos és elfogadható, ellenben a nemzeti hagyományaink és krónikáink szkíta-hun rokonságtudata tudománytalan, dilettáns megközelítés. Nincs is említés róla az egész kötetben!

SZABAD ÚGY MAGYAR ŐSTÖRTÉNETET ÍRNI, HOGY A SZKÍTÁKRÓL ÉS A SZARMATÁKRÓL CSAK ANNYIT KÖZÖLNEK, HOGY IRÁNI NYELVŰEK VOLTAK, TEHÁT SEMMI KÖZÜNK SINCS HOZZÁJUK, A HUNOKAT PEDIG EGYETLEN SZÓVAL SEM EMLÍTIK MEG?!

A 14-35. oldalakon 45 esetben szerepel a „feltehetően”, „talán”, „valószínűleg”, „vélhetően”, „megegyezés szerint”, „sejthetően”, „minden bizonnyal” kifejezés, amely jelzi a teljes bizonytalanságot, a feltevések megalapozatlanságát. De miért nem tárgyalja a legfrissebb feldolgozás a genetikai vizsgálatok eredményeit, amelyek egyértelműen kimutatták, hogy a magyarság nincs rokonságban az ún. finnugor népekkel, miért nem tárgyalja a finn régészek legújabb kutatásainak összegzését, amelyek elutasítják az uráli és a finnugor időszak és a közös őshaza feltételezését?

Miért nem adja rövid összefoglalását a korszerű nyelvészeti vizsgálatoknak, amelyek kimutatták, hogy az obi ugor nyelveknek a magyar nyelvhez kötődő kapcsolatai roppant szerények és csekélyek, az ún. uráli korra rekonstruált etimológiák száma mindössze 284 (ebből 148 bizonytalan), a finnugor etimológiák száma 419 (ebből 207 bizonytalan), az ugor etimológiák száma pedig csak 105 (s ebből 52 bizonytalan)! A szerény mértékű nyelvrokonságnak legvalószínűbb oka nem az ősi rokonság, hanem a közös kapcsolatok, érintkezések hatása, amely kialakított egy közlekedő nyelvet.

A szerző is érzi a feloldhatatlan, súlyos ellentmondást a felfestett őstörténet és a magyarság későbbi története között, ezért a második fejezettől – noha megmarad a hivatalos változat hirdetése mellett - igyekszik elhitetni, hogy a magyarokat mind Magna Hungáriában, mind Kazáriában, mind Etelközben annyi „külső hatás” érte, hogy – bár az örökös vándorlás miatt az ekhós szekér maradt a haza számukra – mégis nagy változáson mentek keresztül. A „zord északi vidékekre kényszerült rokonaink” műveltsége degradálódott, az „előmagyarok” azonban, valamilyen csoda folytán, nem kényszerültek a tajgára és a tundrára, nem lettek rénszarvastenyésztők és medve-tisztelők, hanem lovas néppé váltak.

Nyilvánvalóan súlyosan torz és hamis ez az őstörténeti kép! A magyar etnikum és a nyelv nem 1500 évvel ezelőtt jött létre, s nem a nagyállattartásra való áttérés okozta az ősmagyar etnikum kialakulását.

Tárgyilagos kutató számára felfoghatatlan ez a makacs ragaszkodás az ósdi finnugor őstörténeti elmélethez. Nem érti, miért tudománytalan minden más megközelítés? A józanul gondolkodó ember azt sem érti, miért ez az elvakult indulat a magyar ősmúlt tárgyalása kapcsán?

A 38. oldaltól a képek is azt mutatják, hogy egy egyedi és magas színvonalú kultúrával rendelkező nép emlékei alkotják múltunk hagyatékát, amelyben nyoma sincs rénszarvas-, medve- vagy lúdkultusznak, nyoma sincs a primitív szibériai sámánizmusnak, nyoma sincs a vogulok és osztyákok igen szerény emlékanyagának, akik még a XVII-XVIII. században is egyszerű botíjakkal, falándzsákkal, kőkésekkel és hegyes botokkal voltak felszerelve, s csak ólmot tudtak önteni. Az archeológia megcsúfolása, hogy magasan fejlett neolitikus, réz- és bronzkori kultúrákat sorolnak ún. finnugor népekhez, pusztán azon az alapon, hogy manapság és a közelmúltban (!) ezeken a területeken finn típusú nyelveket beszélő néptöredékek is laktak, illetve laknak. Sőt, olyan „csúsztatásoktól” sem rettennek vissza, hogy 40 ezer évvel ezelőtti őskőkori kultúrákat „zürjénföldinek” mond a szerző, valamint 10 ezer évvel ezelőtti településformákat XIX. századi osztyák sátrakkal hasonlítgat össze.

Az államalkotó, meghatározó európai hatalomként működő magyarság őstörténeti múltja biztonságosan, állítják a hivatalosan elismert történészek, csak a Kr.sz. utáni IX. század elejéig követhető visszafelé, (zárójelben jegyezzük meg: a szerző az i.e. jelzést használja a Kr.sz. előtt és után helyett !), feltételesen talán az V. század is szóba hozható, de a magyar népet nagy múltú, ősi népnek semmiképpen sem szabad nevezni. Ez ugyanis tudománytalan dilettantizmus, a finnugornak nevezett töredék népek esetében azonban ez kőkemény tudomány.

A „Magyarország története” sorozat első kötete semmi újat, semmi többletet nem ad, ellenben minden elfogulatlan olvasó meggyőződhet újra és újra a mai hivatalos történészek hamis kettős mércéjéről.

Vajon a sorozat többi kötete is hasonló szellemben készül? Legyenek óvatosak!